A Vörös Erőd Agra városának kiemelkedő látványossága, csupán 2,5 km-re északnyugatra a Tádzs Mahaltól. Az erődöt leginkább egy fallal körülvett palotavárosként lehetne jellemezni. Ez India legfontosabb erődje. Az erőd alaprajza félkörívet zár be, amelynek egyenes szakasza a Jamuna folyóval párhuzamosan áll. 2,5 kilométer hosszú, és 21 méter magas fal veszi körül, ezt egy 12 méter széles vizesárok választja el a szintén 21 méter magas belső faltól. A nagymogulok éltek itt, és az egész országot innen irányították. A legnagyobb állami vagyont tartották itt. Nagykövetek, utazók, és sok ország legmagasabb méltóságai látogattak el ide, akik részt vettek India történelmének alakításában. A mogulok sosem nevezték erődnek a Vörös Erődöt, inkább a 'Lál Háveli', azaz Piros Bungaló elnevezést használták. Az épület Sáh Dzsahán uralkodása alatt nyerte el mai formáját. Ebben az időszakban érte el a birodalom hatalmának csúcspontját is, a Vörös Erőd már nem védelmi célokat szolgált, hanem egyben elképesztő kényelemmel ellátott palotává alakult. Sáh Dzsahán építtette a Tádzs Mahalt is felesége, Mumtáz Mahal tiszteletére. A XVII. században építtetett erődkomplexum a Mogul Birodalom fővárosának szerepét töltötte be 1857-ig, amikor a brit indiai kormány az utolsó mogul uralkodót is száműzte. 1947-ig, India függetlenségének elnyeréséig a britek katonai támaszpontként használták, és később is évekig az indiai hadsereg ellenőrzése alatt állt. Ma India szuverenitásának jelképe és Delhi egyik legfőbb turistalátványossága.

Az elegáns vörös-fehér mauzóleum és a körötte pompázó park építészeti tökélye a Tádzs Mahaléval vetekszik. Nem véletlen a párhuzam. A XVI. századi épületegyüttes a mogul építészet számos remekművét inspirálta, köztük a Tádzs Mahalt is. Humájun császár síremlékét 1562-ben kezdték építeni Delhi északi részén, 14 évvel a császár halála után. A munkálatok nyolc évig tartottak. Az épületegyüttes egy magasan fekvő, széles síkon van, amihez alacsony boltíves út vezet. Fentről nézve az építmény szabálytalan nyolcszög, négy hosszabb és négy rövidebb oldala. A sír a nagy kert közepén helyezkedik el, amit csatornákkal összekötött medencék díszítenek. A főbejárat a déli oldalon van, és egy másik bejárat még a nyugati oldalon található. Pontosan az északi és a nyugati fal közepénél van egy pavilon és egy fürdő. A tökéletes geometriai formákra osztott kert két kettéágazó csatornája az iszlám Paradicsom négy folyóját idézi.
Indiában Humájun volt az első uralkodó, akit paradicsomi kertbe temettek el. A mauzóleum főkamrája őrzi Humájun szarkofágját, valójában a császárt jóval mélyebben egy földalatti kamrába temették, de pontosan a szarkofág alá. Később az uralkodó család más tagjait is ide temették, így a végén már 150 halottnak adott végső nyughelyet az építmény. Gyakran a mogul dinasztia nekropoliszának hívják. Agra tündöklése Delhinek hanyatlást hozott, s nem tudták sokáig ápolni a királyi kertet, a XVIII. században a helyiek zöldségtermesztésre használták. Az eredeti állapot visszaállítása csak 1993-ban kezdődött el, mikor a síremléket a Világörökség részévé nyilvánították. A munkálatok során egymillió kilogramm betont és több ezer négyzetméternyi cementet távolítottak el a sírból, annak bejárataiból, pavilonjaiból és elkerített területeiről. A síremlékhez kapcsolódó, illetve annak közelében lévő épületeket is helyreállították. Az UNESCO szerint Humájun császár síremléke annak köszönheti kiemelkedő kulturális jelentőségét, hogy ez volt az első kert övezte sír az indiai szubkontinensen és kiváló példája a mogul építészet fejlődésének.

Tádzs Mahal avagy A paloták koronája. A Tádzs Mahal a mogul síremlék-építészet csúcspontja, amely a hozzá kapcsolódó legendák és történetek révén az örök szerelem emlékműveként is ismert. Sah Dzsehán, az indiai mogul dinasztia ötödik uralkodója építtette szeretett felesége, a perzsa származású Mumtáz Mahal számára. Az asszony 1631-ben fiatalon, tizennegyedik gyermekének világra hozatala közben halt meg, az uralkodó pedig megesküdött: olyan síremléket állít feledhetetlen szerelmének, amilyet még nem látott a világ. Ám a síremlék sikere nemcsak annak romantikájában és szimbolikájában rejlik, hanem abban is, hogy egyesíti magában az időszak építészeti elveit. India leglátogatottabb turistalátványossága 2007 óta a világ hét új csodája között is szerepel. A Tádzs Mahal építése 1632 januárjában kezdődött meg, ezt megelőzően a helyszín kiválasztása több mint hat hónapot vett igénybe. Az írásos emlékek szerint a teljes komplexum 1643-ban készült el, de a kertbe vezető főkapun található felirat szerint a díszítő munkálatok egészen 1647-ig elhúzódtak.

A Kutub Minár a világ legmagasabb minaretje, az indiai iszlám építészet egyik kiemelkedő példája. A torony a Kutub épületegyüttes része Delhi déli részén. A Kutub Minár és ennek építményei 1993 óta szerepelnek az UNESCO világörökségi listáján. A Kutub Minár 72,5 méter magas. Átmérője az alapnál 14,3 méter, míg a felső szinten 2,7 méter. Az építésének indoka a mai napig vitás kérdés. Lehet ez egy átlagos minaret funkciója, hogy imádságra hívja a híveket az Iszlám Ereje nevű mecsetbe, az első, a Delhi Szultanátus területén felépített mecsetbe. Más lehetőség, hogy győzelmi toronynak, az iszlám erejét jelképező szobornak vagy az ellenség távoltartását segítő őrtoronynak építették. A torony nevének eredete körül is vita bontakozott ki. Sok történész úgy gondolja, a Kutub Minár az első török szultánról, Kutbuddin Ajbakról kapta a nevét, de sokan azzal a lehetőséggel is számolnak, hogy a bagdadi szentről, Kutbuddin Baktiár Kakiról nevezték el.

A Cshatrapati Sívádzsi pályaudvar India legforgalmasabb vasúti fejpályaudvara Mumbaiban. A pályaudvar 1878-1888 között épült, egyik kiemelkedő példája a 19. század végi brit vasúti építészetnek. A viktoriánus neogótikus stílus, a hagyományos indiai díszítőelemek keveredése jellemzi, ez egészül ki a korszerű technikai megoldásokkal. Az épület Mumbai jelképévé vált, és meghatározó szerepet töltött be Mumbai kialakulásában. Az épületet Frederick William Stevens tervezte, és az eredeti épület még mindig használatban van, több millió ingázó fordul itt meg naponta. Ez a pályaudvar az indiai viktoriánus építészet egyik első példája, ahol az ipari forradalom technológiája összeolvadt a neogót stílussal. Ez a stílus elfogadható volt az európai és az indiai ízlés számára, összeegyeztethető azzal a színes és a díszes jelleggel, amit a mogul és a hindu építészet a szubkontinensen mutatott. A épület égbe törő vonalvezetése a tornyokkal, a hegyes boltívek és excentrikus alaprajzú terek közel állnak a hagyományos indiai palota építészethez is.

Az 1727-ben alapított, Rádzsasztán állambeli Dzsaipur India egyik kereskedelmi és kulturális központja, amely főleg keleti és nyugati hatásokat ötvöző várostervezése és építészete miatt került fel az UNESCO listájára. A Delhitől 300 km-re lévő várost II. Dzsai Szingh maharadzsa alapította, aki a közeli Amberból ide telepítette át a székhelyét. Egy későbbi uralkodó 1876-ban rózsaszínűre festette az óvárost, mert asztrológusai azt mondták, ez a szín szerencsét hoz neki. Az épületeket azóta is rózsaszínűre festik. Dzsaipurt sokan India egyik legszebb városának tartják. A városfalon belül találjuk a város leghíresebb épületét, a Szelek palotáját, amelyet 1799-ben építtetett Sawai Pratap Szingh a háremhölgyeinek. Az UNESCO oltalom alatt álló Dzsantar Mantar csillagászati obszervatórium a legnagyobb és legjobb állapotban fennmaradt középkori csillagvizsgáló. Egyes műszereit a mai napig használják, például a monszun idejének előrejelzésére. 2010-ben az „eltűnőben lévő kulturális örökség kiváló példája” és „az emberiség történelmében valamikor fontos szerepet játszó épület vagy technológiai összeállítás” kategóriákban beválasztották be a Világörökségbe. Az Ámbér-erőd pedig a hat rádzsasztáni hegyi erőd egyikeként a kulturális Világörökség része.

Ahmadábád városa Gudzsarát államban a Szábarmati folyó partján fekszik. A települést a XV. században alapította Ahmad Sah szultán a Gudzsaráti Szultanátus fővárosaként. Fallal körülvett történelmi városrésze sok emléket őrzött meg a szultanátus korából, közülük kiemelkedik a Bhadra erőd, a városközpontot körülvevő falak és kapuk, számos mecset és síremlék. Későbbi korokból hindu és dzsain templomok maradtak fenn. A város szerkezetének meghatározó elemei a szorosan egymás mellé épített tradicionális lakóépületek, kapukkal ellátott utcák és olyan jellegzetes építészeti elemek, mint például a madáretetők, közkutak és vallási intézmények épületei. A település hat évszázada, mint Gudzsarát állam fővárosa folyamatosan virágzik, fejlődése napjainkban is tart.

A portugálok a Kelet ragyogó királynőjének nevezték tengerentúli birodalmuk fővárosát. A 300 000 lakosú indiai város valamikor nagyobb volt, mint Lisszabon vagy Párizs. Ó-Goa ma az itt található gyarmati építészet emlékeivel a kulturális Világörökség része. A település templomok és kolostorok másfél kilométer hosszan elterülő sorát nyújtja. A legtöbb épületet olasz és portugál építészek tervezték, és az európai stílusok széles skáláját képviselik, a reneszánsztól a barokkon át a portugál Mánuel stílusig. A legnagyobb katolikus emlékmű India- és Ázsia-szerte az itt található Sé Katedrális, amely a híres Aranyharangnak is otthont ad. A szintén Ó-Goában található Bom Jesus Bazilika India első bazilikája.